Heti ige
Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. (Jn 12.24)
Magáról mondja, mert ott állnak ezek az idegenek, a csodavárók, akik látni szeretnék Őt, mint valami sztárt. Mondania kell magáról valamit, ami legalább közel jár ahhoz, hogy mi a küldetése, a feladata, mi az útja. És megtalálja a legjobbat, amelyben még mindig, ennyi év után is értjük a lényeget.
Istenről mondja, mert mindig, minden szavában, mozdulatában, gondolatában Istenről beszél. Nem egy szerencsétlen emberi sorsot szeretne felvázolni, még csak nem is a maga fájdalmát akarja közzé tenni, hanem Istenről beszél. Ez Isten útja az emberek között, így osztja meg magát Isten velünk.
Rólunk mondja. Ez a boldog emberi élet, az elhaló búzaszem élete. Már most látjuk. A boldogság parányi jelei éppen ott mutatkoznak meg, amikor feloldódik a magány, amikor feloldódik az életünk másokban. De ilyen Pál szerint a feltámadás is. Életünk meghaló búzaszeméből fakasztja fel Isten a teljes életet.
Az örökéletet.