Önkéntes munka szerzetesek között
Tavaly nyáron a Bakonybélben töltött egy hét alatt nagyon sok új élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam.Nagyon nehéz az igazán fontos élményeimet szavakkal kifejezni, de az az egy biztos, hogy egy életen át végig fog kísérni az ott szerzett rengeteg tapasztalat, élmény. Elég nagy elvárásokkal mentem oda: lelkileg-testileg szerettem volna feltöltődni, jókat beszélgetni, megismerni a szerzetesek életét, de ez az egy hét messze felülmúlta az elvárásaimat.
Nagyon tetszett, hogy a hétköznapok rohanásából kiszakadtam, és bár voltak kötött időpontok, minden nyugodt volt. Megismerhettem , hogyan lehet az elcsendesülésre szánt perceket a munkával egybekötni, hogy mindennek meg van a rendelt ideje. Remek volt, hogy napjaink –az esti szabadidő kivételével- egész pontosan be voltak osztva, a bencések vezér mondata “Lege, ora et labora” szellemisége töltötte be a hetünket.
Sokkal több szerzetesre számítottam, de csak javított a helyzeten, hogy “csupán” öten vannak, mert így sokkal testvériesebbnek, családiasabbnak tűnik az életük, mint vártam. A szerzetesek nagyon segítőkészek voltak,hatalmas szeretetet és figyelmet tanúsítottak irányunkban, de ami leginkább meglepett és megfogott bennük, az a mérhetetlen alázat, amellyel mindenkihez és mindenhez fordulnak. Kicsit sajnálom, hogy annak ellenére, hogy egy hétig az életük részesei voltunk, beszélgettünk is velük, de nem ismertük meg, hogy igazából milyen kapcsolatuk van egymással és a külvilággal, mi játszódik a lelkükben, mik a nehézségeik, mik a szerzetes élet pozitívumai és nehézségei azon túl, mint amit megtapasztaltunk. Természetesen nem várhatom el, hogy ezekre a kérdésekre egy hét felületes ismeretség vagy akár egyáltalán az életben után választ kapjak, mivel ezek nagyon személyes dolgok.
Itt megismertem a munka örömét, és azt a régi szokást, (ami sajnos a mostani pazarló társadalmunkban eltűnőben van), hogy ami rossz, vagy amit elrontunk, tönkre teszünk, azt nem egy mozdulattal a kukába hajítjuk, hanem ha lehet, akkor megjavítjuk. Ezt tettük mi is Anzelm testvér vezetésével a kereszt-medálos nyakláncok készítésekor.
Sokat sétálgattam a monostor gyönyörű arborétumában, a levendulás-földön járkálva elmélkedtem, és úgy tapasztaltam, hogy az egyszerűségben és a természetben mennyivel könnyebb Istent megtalálni, Istenhez közel kerülni. Ehhez természetesen a napi ötszöri ima is hozzájárult, amiben különösen tetszett a sok egyszerű, de nagyon szép ének, a csönd, illetve a rövid idézetek. A zsolozsmák a napjaim kedvenc részévé váltak. Olyannyira, hogy még egyszer a hajnali fél hatkor kezdődő Lectio Divinára is felkeltem, pedig sokáig alvó vagyok.
Rengeteget tudtam beszélgetni új emberekkel és az osztálytársaimmal is, akiket ezer éve ismerek. Annak ellenére, hogy nagyon régóta ismerjük egymást, sokuknak egy teljesen új oldalát ismerhettem meg, mély társalgásokat folytattunk este a tábor tűznél, akár hajnali kettőig is.
Ottlétünk alatt az járt a fejemben, hogy mi mentünk a monostorba segíteni, és nem fordítva, mégis mi sokkal többet kaptunk ott, mint adtunk. Utólag elgondolva talán jól is van ez így, hiszen amit a hely, a szerzetesek nyújtnak nekünk, az az élmény megszolgálhatatlan, megfizethetetlen.
Nagyon szomorú voltam, amikor eljött az elválás ideje, szívesen maradtam volna akár további évtizedeket is ott, de azóta szerencsére már többször is jártam a monostorban, újra-újra felevenítettem a hét alatt szerzett élményeket. Nagyon hálás vagyok Emil bácsinak, hogy felajánlotta és megszervezte nekünk ezt az alkalmat.