Határtalanul Erdélyben!
„Akié a föld, azé a jövendő… de csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel áll hozzá, aki megérti a föld szavát… magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni… egy kicsit többnek lenni minden tekintetben… többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkozni… okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni… meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell… de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra… Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője.” (Wass Albert)
A Deák Téri Evangélikus Gimnázium diákjaként már az első pillanattól kezdve, hogy beléptünk az iskola kapuján ötödik vagy kilencedik osztályban, hallhattunk a tizenkettedikes erdélyi útról; hogy mennyire varázslatos tájakat ismerhetünk meg, hogy itt kerül a két osztály először igazán közel egymáshoz vagy hogy a külhoni magyarokkal találkozva mennyire másként fogjuk majd látni a világot és saját helyzetünket… Megélni azonban valahogy egészen más érzés.
Bár mi, a 2019/20-as év végzősei nem az iskolánkban jól megszokott útvonalat jártuk végig, mégis felejthetetlen emlékekkel tértünk haza. A végeláthatatlan erdők látványa, az évszázados épületek, melyek egykor Magyarország részei voltak, mindenkit egyaránt elvarázsoltak.
Személyes kedvencem volt, mikor a Szent Anna-tavat látogattuk meg, és a rövid szabadidőnk alatt lehetőségünk akadt kicsit leülni, szemlélni a tájat, és elmélkedni, beszélgetni arról, mit jelent nekünk ez az út, ez a vidék. Közülünk többen erdélyi gyökerekkel rendelkeznek, ők gyakorlatilag hazatértek, de olyan is volt, aki most látta ezt a térséget először. Abban viszont így is mind egyetértettünk, hogy ezek a tájak ugyanúgy hozzánk tartoznak, ugyanúgy itthon vagyunk, amikor a Tündérországban járunk. Így alakult ki az út során az a – szerintem nagyon szép – szokás, hogy két „kalauzunkat” nem idegenvezetőnek, hanem honismereti vezetőnek hívtuk. Mert nem éreztük azt, hogy idegen országban lennénk.
Sokak számára ezenkívül az egyik legmeghatározóbb élmény volt, amikor meglátogattuk a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumot, ahol a magyar diákok körbevezettek minket, és elmesélték, hogy élik meg a mindennapjaikat: itt kanyarodnék vissza a Wass Albert-idézethez. Többünket meglepte, milyen könnyedséggel beszéltek arról, hogy sajnos hátrányt jelent számukra anyanyelvük és az, hogy magyarnak vallják magukat. Mindezt olyan fiatalok, akik velünk egyidősek. Bátran állíthatom, hogy ők már olyanok, mint a gyertyán, és a későbbiekben ez fogja a jellemüket még erősíteni. Nem beszélhetek a többiek nevében, de én biztos, hogy ez után a látogatás után sokkal jobban becsülöm a helyzetemet, hogy nem kell nap mint nap nehézségekkel megküzdenem a származásom miatt.
Ezeken kívül pedig, bár még rengeteg szép helyen jártunk a Határtalanul program segítségével, többek között Brassóban, Vajdahunyadon, Máriaradnán, a Hétlétrás-vízesésnél, az, amit még végezetül kiemelnénk utazásunkból, az utunk lezárását képező aradi megemlékezés. Miután megkoszorúztuk az aradi vértanúk emlékművét, és egy társunk elszavalta egy délvidéki költő versét (TaRUI Istvén: Vesztőhelyünk, Arad), elénekeltük a Himnuszt. Sokan mondták már, mennyire más, amikor az ember határon túl, magyar lakta területen énekli azt, hogy „Isten, áldd meg a magyart”, de ezt az érzést valójában senki más elbeszélése nem adja vissza. Amikor ott álltunk több, mint hatvanan, és a tér közepén zengtük „A magyar nép zivataros századaiból” íródott költeményt, az valahová teljesen máshová repített minket. Valóban éreztük a sok fájdalmat, ami népünk megélt, és tiszta szívvel énekeltük, hogy „Hozz rá víg esztendőt”…
Tóth Lilla 12.a